Születés és halál, már elcsépelt, két nélkülözhetetlen kapuja a földi életnek. Azért elcsépelt, mert csak közhely szintig tárgyalnak róla, ha egyáltalán szóba kerül vagy megemlítik. Mindig hiányérzetem van a mélységet illetően, a sok felszínes véleményt és materiális kifejtést már unásig hallottuk.

… jóval többről van szó! A születés misztérium! Amikor valaki megérkezik, valamit nem értünk, elmeszinten képtelenek vagyunk megmagyarázni honnan jött, ki ő (de a jóga „Szo’Ham – Ő, én vagyok” megértésen keresztül eljutunk oda, hogy mindannyian össze vagyunk kötve egy rendszer részeként). A megérkező gyermekre nézve sejtjeinkben is érezzük az ősiséget, időtlenséget. A válaszok mindig sántítanak, mert az emberek a mai napig képtelenek (nincs képük) felfogni az emberi anyag, lélek, szellem hármasságot. Egyiket sem hagyhatom ki a rendszerből, mert ha megteszem, akkor ferdítek, és esélyt sem adok másoknak a megértésre, továbbgondolásra. Persze a mai napig is van olyan rendszer, amely a hegeli dialektikából csak éppen Istent hagyta ki.

A halál témaköre még nehezebb falat, mert itt már a félelem is megjelenik. Ha visszahelyeznénk a keleti vallások reinkarnáció tanát a nyugati vallásokba, akkor legalább enyhíthetnénk a távozó félelmének mindent blokkoló érzetét. Az élettelen testet látva felsejlik bennünk a bizonyosság, hogy akit látunk sokkal kevesebb lett, mint előtte, valami nincs már jelen. Hová lett?

Az „egyszer élünk” hozzáállás nem ismer sem embert, sem Istent, nincs mély erkölcse, morálja. Bármit megtehetsz amit akarsz, előnyöket kreálhatsz magadnak mások kárára. Legyünk őszinték, mai világunk nem etalon a jövő számára (legalábbis remélem). Hál’ Istennek, azért vannak jelek, egyre többen érzékelnek valami olyat a körülöttünk lévő nem látható világból, amely mély bizalomra adhat okot mindannyiunknak. Kívánom, legyünk még többen!