A mára már csak „téridős” ember világa, univerzális gondolkodása és világegyetemre rálátása, hagy némi kívánni valót maga után. Élünk, azt hisszük, hogy tesszük a dolgunkat, holott csak rohangászunk, kapkodunk, igyekszünk az „ilyen az élet” felkiáltással. Este kikapcsolódunk, néha bulizunk, vagy ülünk otthon a TV előtt, nyomkodjuk a kihagyhatatlan okostelefont, ezzel is igazolva fontosságunkat.
Ha néha elcsendesedsz, érzed, hogy itt többről van szó. Jönnek belülről a kérdések, a miért, hogy is van, csak ennyi, pont velem. Persze ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, szaladsz tovább, beugrasz a mókuskerekedbe, amit már szinte szeretsz, mert nem tudod mit tennél nélküle. Nem érzel semmit, egyik feladat után a másik, úgy, ahogy időrendben következnek. Nem mérlegelsz, nem te vagy a fontos, mindenki előbbre való, a főnököd, a szüleid, a rokonság, szülőként a gyereked, de kérdezem, hol vagy Te, hol vesztél el az úton?
Tudnod kéne, nélküled nincs semmi, még az univerzumunk sem lenne nélküled, kivonhatatlan vagy a nagy egészből. Része vagy valaminek, ahol igenis fontos, honnan hova jutsz, mert magadon kívül az egész „egységet” is minősíted. Ha te nem adsz hozzá, nem fejlődik, stagnál, lemarad, saját magaddal mindenkit egyre lejjebb húzol. Kérlek, láss tovább a mindennapokon, láss benne célt, keress motivációt, így energiát kapsz az állandó továbblépéshez, aminek tapasztalatát folyamatosan visszacsatolva fejlesztheted magad tovább. (Itt többre gondolok az elme pallérozásánál).
Vedd észre, a fontossági sorrendben első helyen állsz, mert neked van dolgod a saját világodban, neked kell először szintet lépned, hogy legyen erőd bőven a többiek segítésére, emelésére!
